A mély belső meditációba merült tanítvány a következőképpen kezdi el a gyakorlatot: megpróbálja részletesen felidézni az adott nap folyamán az életében megtörtént eseményeket; aztán áttér az előző napra; majd az azelőttivel folytatja, és így tovább. Így pedig az érzékelését és a visszatekintő figyelmét az életének a teljes drámájára kell alkalmaznia. Végül felidézi az elmúlt tizenöt napot, az elmúlt hónapot, az azt megelőzőt…, az elmúlt évet, a tavalyelőttit stb.; ezt mindvégig visszatekintve teszi, mintha egy könyvet az utolsó laptól az elsőig olvasna el, anélkül, hogy egyetlen közbenső lapot is kihagyna. Megesik, hogy a gyermekkor első hét évének a felidézésekor a visszatekintő gyakorlat nehezebbé válik. Ennek ellenére be kell fogadni annak minden eseményét, a gyermekkorunk azon időszakának a „tudatalatti burkába” elhelyezett minden ábrázolását; a legfontosabb feladat, hogy a „burokból” napfényre hozzuk ezeket a mély emlékeket. Ezt csakis akkor tehetjük meg, ha átadjuk magunkat az álomnak. Az álom során minden emberi lény kapcsolatba kerül a tudatalattijával. Nos, az alvás pillanataiban a tanítvány ötvözi a visszatekintő gyakorlatot az álommal, és, megismételjük, igyekszik visszaemlékezni minden eseményre hét éves koráig, és mindezt visszafelé teszi: évről évre halad a vizsgálattal, hét éves kortól egészen egy éves korig; és aztán egészen a születés pillanatáig. Biztos lehet benne, hogy az emlékek apránként elő fognak bukkanni, a kemény erőfeszítéseket és az éjszakáról éjszakára lankadatlanul végzett számos visszatekintő gyakorlatot követően.
Logosz, Mantra, Teurgia, 9. fejezet
